« Zs és Á   söröshajósbringás »

Bartis Attila : A nyugalom

Ezt a könyvet régebben szeretném elolvasni, mint ahogy a film elkészült. Pár éve egy könyvesbolti bóklászás alkalmával a borítóval felhívta magára a figyelmet, belekukkantottam, de akkor nem ez volt a legfontosabb; mindig akadt más. Most sokadjára már nem hagytam ott, mert egyszerűen azt akarta, hogy elolvassam, hogy az enyém legyen. Pont belefér a regény egy nyolc órás munkanapba, és mivel valamicskét azért dolgoztam mellette, igazán nem egy hosszú olvasmány. (Ennyire azért nem light a munkahelyem, de ma bitang voltam.) Köztudottan rajongok a beteg irományokért, Csáth Géza 700 oldal - körüli novellás kötetét is igen hamar legyűrtem, pedig nála azért muszáj volt kis pihenőt tartani átlagosan 100 oldalanként.

  Ahogy elkezdtem olvasni, először Zalán hangján szólalt meg a regény, azzal a jellegzetes hanghordozással, amit hétköznap is hall tőle az ember, egyszerűen így született, színészi orgánummal. Ahogy lapoztam, úgy tűnt el és alakult át a főszereplővé, aki se nem kép és nem is hang, hanem Weér Andor és slussz. Most csak az egyik momentum jut eszembe, amiről a saját életemre asszociáltam, " én pedig azzal nyugtattam magam, hogy majd úgyis megírom, mert amikor nem merünk ütni, olyankor hajlamosak vagyunk úgy gondolni az írásra, mint valami korbácsra vagy bikacsökre." Ezt olvastam, és kissé elszégyelltem magam, mert az ugrott be, amikor nyolcadikban írásban kellett közölnünk a véleményünket, és én a papírra borítottam a bürökrata - és rendszerellenességem, ami sajnálatos módon már akkor telibe találta az anyám táplálta üldözési mánia - csökevényemet, és sok mindent leírtam az elsumákolt töriversenytől kezdve az osztályon belüli osztálykülönbségekig. Ebből az lett, hogy a ballagás alkalmából a tarisznyánkba gyűrt fénymásolt óriási papíron, amin a diákokat mint pálcikaembereket jellegzeteségükben ábrázolták, személyem egy óriási, tintától csöpögő tollszárral száguldott vadul. Először nem értettem. Aztán nem esett jól. A többiek sem értették. Kicsi, éles tőrdöfés a tanár nénitől. Akkoriban még nem mertem csúnyákat gondolni a tanárokról, hát épp ideje volt.

A másik kellemetlen asszociációs elkalandozás ( " és már biztos voltam benne, hogy még gyereklányként lecsapott rá valami őszülő keselyű, egy amolyan pótfestő és pótapuka, aki az utolsó férfierejével megnyirbálta, majd otthagyta a kórházi ágyhoz szíjazva, hogy nyugodtam elvégezhessék a küretet meg a sokkterápiát" ) nyomán az jutott eszembe, mikor pár éve egy exszel találkoztam, és emlékeimhez képest iszonyúan le volt fogyva. Ahogy ismertem - persze fikarcnyit sem ismerem a mai napig - bármit képes voltam elképzelni róla, és meg voltam győződve arról, hogy keménydrogoknak köszönheti a nem épp szándékosnak tűnő slank formáját. A helyzet egyáltalán nem volt ily tragikus, de nem ez volt az egyetlen eset, amikor beindult a fantáziám. Több ízben sikerült keményen rákombinálnom a démonaimat a valóságra. Nem kellemes, túlélhető, kezelhető. Azért elég szar.

A regénytől elkanyarodtam, de csak ajánlani tudom. Biztos nem ez lesz az egyetlen olvasmányom a szerzőtől.


írta: hedgie, 2008. 05. 26. 21:50 - címkék: könyv és kategóriák: könyv, kultúrsün, lelki életet élek, olvass el - még nincsenek kommentek

Még nincsenek kommentek. ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.






Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.