#478
Volt ez a Halloween parti, amire majdnem nem mentem el, mert egész nap szédültem, és félek az ilyen félig betegen látogatott bulik következményeitől, de annyira tele lett a tököm vele, hogy alig ismerek normális, fiatal felnőtteket, hogy veszély(rosszullét/nagyfarkú meztelen négerek túlnyomó többsége/súlyosnak minősített IHB buli) esetére a taxi számát bekészítettem, és uccu neki, ugyan csak egy bongyor parókát sikerült beszerezni, amiből majdnem mindenkinek volt egy, Harry Pottert és a főkalózt leszámítva, mert nekik nem volt szükségük parókára. Nekem is csak azért, hogy az identitásom ne legyen annyira egyértelmű.
És nem volt sok alkohol, de azért akadt, és mindenki mosolygott meg jól érezte magát, nem állt neki senki anyázni, meg tülekedni csak ráztuk a seggünk, a zene hangos volt ahhoz, hogy beszélgetni lehessen és túl rosszul volt hangosítva ahhoz hogy értelmezni lehessen a ritmusokat, azért közben az egyik olasz sráccal rájöttünk, hogy otthon ő is az A38-on szeretett bulizni, csak ugye neki az kevésbé otthon, mint nekem, én sajnos nem tudtam hasonló információval szolgálni Rómát illetően, no de még nem késő. Sok közös kép lett fejbeszúrt delikvensekkel meg a fent említett entitásokkal és ijesztő bohóccal és vámpírokkal és szexi szellemmel meg sok mindenki mással, hogy fel sem bírom ide sorolni az összeset, és sajnos egyik sem az én gépemmel készült.
Jó volt, megérte, nem vagyok betegebb, és most már hihetőbb, hogy itt is van élet.
#477
ESIK AZ ESŐŐŐŐ!
SZTK Kuvaitban
Mivel harmadik napja nem akart moccani a lázam, a reggeli telefonos főnök-csekkolásnál előjöttem a dologgal, hogy akkor talán most már egy orvosnak is megmutathatnánk, mi bajom van, tekintettel arra, hogy a fejfájástól a köhögésen és a hasmenésen keresztül gyulladt torokig mindent produkálok, amit ezek a fránya, nagy port felverő vírusok is okozhatnak akár.
Rámküldték a mandoobot (é.: értem jött a személyzetis) és elvitt a legközelebbi klinikára, konkrétan oda, ahol annak idején Robival elhatároztuk, hogy itt soha, de soha nem leszünk betegek. Ott villámgyorsan kiderült, hogy egy másik helyre tartozom (a turpisság oka az, hogy az itteni személyimen egy másik cím van feltüntetve, mert a sajátom még nem volt a térképen, mikor igényeltük az okmányokat), ahova átautóztunk, és elkezdtünk intenzíven várni. Samer a swineflumtól való félelmében 10 méterrel odébb szunyókált, én a megszokott módon olvasgattam. Alaposabban nem néztem körül, a benyomások így is megvannak: kb mint Miskolcon a 80-as években, csak a fenntartó kevésbé környezettudatos (még annál is), betegségszag van, ugyanoda jár férfi, nő, gyerek. Pincérek maszkban slattyognak a dokiknak célzott kávéval, teával. A csempék közt a fuga koszos, lelakott az egész, de a legkorszerűbb takarítóeszközöket használják az egyébként piszkos ruhában fertőtlenítő, havi kb 30 KD (~22e FT) -t kereső takarítók, és led kijelző hívogatja a sorra kerülőket.
Bejutottam. A néni (feltételezem, doktornéni) szürcsölgette a kávéját, és ugyan nagyon nem vágott érdeklődő arcot, de én kisköltségvetésű magyar lány vagyok, tehát egy frusztrált egészségügyis rég nem ijeszt meg, felsoroltam a panaszaim, mire elmosolyodott, és azt mondta, tehát akkor mindent tudok, amit a sertésinfluenza. Bedugott egy hőmérőt (steril papírba ágyazva) a számba, aztán benézett a torkomba, és már mondta is, hogy ez nem az. Sztetoszkópnak nyomát sem láttam, nem hogy még meg is akarjon hallgatni. Ami az én baklövésem, elfelejtettem közölni vele, hogy elég durva gyógyszerallergiám van, mondjuk ha eszembe jut, sem tudom, hogy van a sulfonamid angolul (valszeg ugyanígy), meg hát ő sem kérdezte. Ami abszolút veri a magyar szerveket, ugyan van vizitdíj (1 dínár), a gyógyszereket a kis hologramos papírra (amit az 1 KD ellenében kaptam érkezéskor, és a dokinéni is lekezelt a számítógépével) adják ki 5 ablakkal odébb, ingyen és bérmentve, angol és arab nyomtatott cetlit rátapasztva, így aztán véletlenül sem fordulhat elő, hogy valaki nem tudja elolvasni, amit a gyógyszertáros néni ráfirkantott.
Hazajövet eszembe jutott, hogy valami hibádzik, és fogadni mernék, a nőci beletrafált a gyógyszerrel. Csak leellenőriztem őket, rutinosan az "s" betűvel kezdve, mert ismerem a szerencsém, és ha most az egyszer nem kérdezik meg mit bírok, tuti olyat írnak fel, ami kinyír. Drága a hullák hazaszállítása, és én szerencsére megtaláltam neten az összetevőket, tehát most kénytelen - kelletlen teszek egy sétát a nem annyira közeli gyógyszertárba, mert a hozzáértő jólelkek kicserélik állítólag a 'zilyesmit. Amúgy tökre nincs messze, csak elszoktam a lábam használatától, meg hát sajgó háttal nem szívesen...
update: 1., állítólag a biztosító megoldja a hullaszállítást. 2., nem kicserélték a gyógyszert, de vehettem egy azonos hatásút, más hatóanyaggal.
#475
Ellenőriztem a lázam éppen, mert félórával a meggypiros zselébogyó bevétele után még mindig törölgettem a homlokom, és a gyógyszer hatására várva Kőhalmit néztem, mert betegnek lenni ugyan szar, de attól röhögni még lehet. Ezzel csak az a gond, hogy szopogatós lázmérőm van. Ha az ember vinnyog a röhögéstől, akkor elég nehéz a nyelve alá szorítani a célszerszámot.
na jó, annyira nem is - vagy most mi van?
A lényeget kihagytam mondjuk, kissé elkalandozom néha. Ez lesz most a magyarázat a fimóta meg az előző bejegyzés között.
Mikor idejöttem, és lecsengett az újdonság varázsa, akkor szép kerek feladatokat jelöltem ki magamnak, mondván, ha már tényleg egyedül kell lenni akkor orbitális önfejlesztésbe fogok. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak arra, hogy szeretnék rendszert vinni a saját létembe, mert ugyan tök buli, hogy akkor megyek aludni, amikor nekem tetszik és azt eszem ami nekem tetszik (már ha nem felejtem el az ivással együtt, ami ilyen defektes vesék esetén nem épp kifizetődő), de az emberi szervezet az sajnos nem úgy működik, ahogy nekem tetszik, így aztán vannak néha gondjaim például a felkeléssel. Mondjuk úgy, könnyen kerülök Garfield üzemmódba, utálok minden reggelt. Aztán van az órával kapcsolatos viszonyom, ami sajnos messze nem semleges, mert másfél óra tökörészés után mindent 10 perc alatt akarok lerendezni, mert az elég, és csodálkozom, hogy a mai napig semmi másban nem vagyok igazán jó, csak a késésben. Egyszer sikerült másfél órával később megjelennem valahol, de akkor nem is volt annyira konkrét az időpont, csak abban egyeztünk meg, hogy 6 körül, hát nekem 1/2 8 is simán 6 körül van. Néha azt gondolom, tényleg az idő a legnagyobb misztérium, csak engem különösen utál valamiért.
Meg hát vannak ezek a munkabeli problémák, amik a folyamatos gyakorlat hiányában (pölö egy hónapban 2 alkalmat töltök a műhelyben), vagy mert 520ezer irányba kell figyelni, jönnek és puff, én biztos hogy benyalom mindet, egyesével, és állati szar érzés, amikor azt mondják, hogy de olyan intelligens vagy, hogy a szöszbe követheted el ezt a hibát újra? Erre volt már korábban is példa, meg már az anyukám is mindig mondta, hogy ne kapkodj, édes gyerekem, mert abból semmi jó nem lesz. Az évek során kiderült, hogy nem kapkodni nem könnyű, de a hosszasan elsajátított gyakorlat megteszi a hatását, és az állandóság sem árt. Aztán belejövök a dolgokba és akkor jól megunom őket, akár a depresszióig képes vagyok kiürülni és akkor jajj nekem meg mindenkinek körülöttem.
Azt most nem kezdem el aprólékosan taglalni, hogy a sok iskolában töltött év alatt mennyi pocsék percet okoztam magamnak a szerencsétlenségemmel, eleinte okos és problémás kislány voltam, aztán buta, aztán meg lusta, a helyi tanárok megítélése és lényeglátása szerint. (Csak hogy tény is legyen, 12 évesen közepes tanuló voltam 137-es IQ-val, ami aztán érzésem szerint erősen lejjebb csúszott.) Beszólni általában mindig beszóltam a tanároknak, legalábbis amikor nem bírtam az igazságérzetemmel.
Ezeken kívül sok apró(-nak tűnő) dolog van, amiről már nem is szívesen beszélek, mert tényleg ciki, meg hát azért teljesen ne szolgáltassa ki magát az ember. Az egész egyben egy kibogozhatatlannak tűnő káoszkupacot alkot, ami néha ide-odagurul, néha kicsit kisebb, néha sokáig kushad a sarokban, attól függően, mennyire van rendben az életem, vagy mennyire az erős a vezérfonal, aminek nyomán épp vezetem. Arra is rájöttem, keret nélkül nem megy, valami kell, és az is nagyon jó, ha van valami, ahol energiát lehet levezetni, lehetőleg rendszeresen - amit magamtól nem tudok betartani.
Az történt, hogy a napokban besokalltam, mert tudom, hogy sokkal jobb is lehetnék, de hogy az idegen környezet teszi, vagy a stressz, vagy hogy egyedül vagyok, nem tudom, de amit teljesítek, nem egyezik a magammal szemben állított elvárásokkal, és utálom hogy feledékeny vagyok, és tök mindegy, hogy mit határozok el, szinte soha nem sikerül összehozni, tartós eredményt még soha nem produkáltam, vagy nem olyan szintűeket, mint szerettem volna. Valahogy beugrott ez a néhány évvel korábban talált fimóta oldal, annak idején néhány embernek elmondtam a gyanúm, ők meg többségben (nem mindenki) azt mondták rá, magyarázom a bizonyítványom, meg hát mennyivel könnyebb lenne ráfogni valami másra a jellemhibáimat, mint megoldani őket, különben is, ennyi idősen ADHD, nevetséges. Erre én is elvetettem, mondván, ha még valóban is így lenne, senki nem foglalkozik ADHD-s felnőttekkel (maradjunk az ADD-nél). Akkor nem voltak ennyire nyilvánvalóak a problémák, de most, hogy egyedül vagyok és semmi nem maradt a biztonságot nyújtó környezetből és a saját eddigi életemből, néha még nekem is állati kínos, még ha senki nem is látja, ahogy (nem) működöm, és a kudarcaim pedig dacot szülnek, ami megint csak nem visz közelebb a pozitív folytatáshoz.
Tehát kétségbeestem annak rendje és módja szerint. Egy kis sírás meg egy nagy baráti beszélgetés után sokkal jobban éreztem magam, ráadásul a neten találtam egy ADHD felnőtt ambulanciát is, ami sajnos nem online, de jó tudni, hogy egyáltalán létezik. A probléma felismerése általában egyenes utat jelent a megoldáshoz, de mivel itt van egy vastag üvegfal még előbb, kezdhetem az ajtó alakját belekarcolni. Ha sikerült átjutni, majd mindenkit értesítek.
annyira hülyék vagyunk
Vannak ezek a napok, amikor egykori hisztis kislány énem megnyilvánul a 30 évessé transzformált formában, tehát nem földhöz vágja magát, hanem elborítja a szar az agyát. Na nem a szirénás módszerrel, amikor villog belül a vörös lámpa, és nyomában a tornádó, mert egyedül az nem izgalmas, hanem az elégedetlenségi együttható eléri a kritikus értéket, és akkor jön a teljes kétségbeesés. Emlékszem például arra a napra, amikor felfedeztem az első visszereket a lábamon, nem csökevényeket csupán, hanem nagyobbat, aprót vegyesen, és zokogtam kívül-belül, mert ez már a kor (akkor voltam 26), nem segít ezen semmi, tessék, sport ide vagy oda, ezek az undormányok burjánzanak a lábamon, és ennél már nem lesz jobb, csak rosszabb. Tökéletesen maga alá gyűrt a kétségbeesés, felpolcoltam a lábam, hátha segít, elhatároztam, hogy ezentúl minden nap legalább 20 percet a falnak támasztva pihentetem a csülkeim, rettenetesen el voltam keseredve, nem lehetett hozzám szólni mert engem úgysem ért meg senki, a lehető legszomorúbb élőlény voltam a Földön és végezetül álomba pityeregtem magam.
A negatívba forduló agymenés nem az én privilégiumom, nőtársaim többsége rendelkezik ugyanezzel a járulékos működési zavarral, ami nálam is fellép alkalomadtán, fáradtság, hormonok játéka, és egyéb fiziológiás okok nyomán. Egyszer majd összegyűjtöm az eddig hallott jeleneteket, néhányat már őrzök, és azt kell mondjam, kívülről nézve mind ugyanolyan vicces utólag, de amikor benne van az ember nyakig, az tényleg a lehető legnagyobb tragédia, még ha senki nem is hiszi el. Az a jó, hogy a lefutott tragédiák helyett lehet mindig újat találni, és kell is, mert amikor már egyszer kiröhögtük saját magunkat, ciki lenne ugyanazt elővenni megint, akkor olyan helyzetgyakorlat szaga lenne az egésznek.
#472
A doki, akinek a levelet küldtem, visszaírt. Ez az x y nem az az x y, akinek a levelet szántam, csak ugyanúgy hívják.
÷ )
És Zuzzancs, amikor épp leginkább kellett, bepittyegte magát az éterbe, és addig csetelt velem, amíg könnyesre nem röhögtem magam.
#471
Elszántam magam, és írtam a fimótaközpont vezetőjének egy iszonyat hosszú levelet.
Kíváncsian várom a választ, bár jelen állapotok között, amikor az ember a saját szerencsétlenségétől besokall, már az nyugtatóan hatott, hogy leírtam a 25 évnyi kudarckupacot. Azért 25, mert az első 5 év nálam elég alaposan ki van lőve, a többi 25-ben meg nagyon sok jó dolog is volt, de attól még sokszor úgy érzem/tem, valaki más tologat ide-oda, vagy nem hagyja, hogy azt csináljam, amit szeretnék.
#470
Gép visszajött, nagy kő leesett. Ha havonta egyszer ezt el kell játszanom, míg haza nem megyek, még akkor is jobban járok, mintha bármi komoly machinálásba kéne kezdenem számítógépügyben.ilyen nincs is
1., Megint betojt a gepem.
2., Tudtatok, hogy a ferfiak kepesek megfekezni a gondolkodasukat es az erzelmeiket? Ha nem akarnak tul sokat agyalni valamin, akkor nem teszik es slussz. Azt hiszem, bennem van a hiba, nekem ez allati nehezen megy. Foleg, ha szamomra fontos dolgokrol van szo.
3., Eletemben eloszor kicsit kozelebb jott annak a lehetosege, hogy elfogadhato idointervallumon belul eljuthassak azokba az orszagokba, foldreszekre, ahova mindig is szerettem volna. Ez persze alapvetoen penzfuggo. De en nem akarok tul nagy dolgok kozott donteni, mindent szeretnek egyszerre (boldog parkapcsolatot es beteljesulo almokat), mert csak ugy teljes a kep. Van olyan opcio, hogy megoldhato?
4., A barataim (akik kepesek idot szakitani ram) folyamatosan jonnek a hosozessel, amiert meg mindig itt vagyok, pedig azert annyira nem nagy szam, egyszer meg ugyis eltelik az az ido, amit egy ilyen tarsadalomban ki lehet birni.
Tudok mutatni igazi host. Kedves es muvelt, es ami igazan csodalatra melto benne: a lelkiereje. En nem hiszem, hogy kepes lennek megbirkozni az o keresztjevel. Csak ossze-vissza szegyellem magam a kicsinyes problemaimmal.
a cukor, mint mentsvár, avagy: sugar is our only refuge, baby
Elkapott az őrület, vagy nevezzük inkább helyi népszokásnak. A kuvaiti emberek fő tevékenységi körét a vásárlás és az evés teszi ki, jobb híján. Mindkettő alapvető szükséglet, néhanapján fel kell tölteni az éléskamrát, más napokon pedig következetesen el kell tüntetni, ami korábban bekerült.
Nos hát, a carambolától a tamarindon keresztül a mustáros sajtig kb minden van itthon, valahogy nehezen tartom észben, hogy ez még mindig egyszemélyes háztartás, és nagy valószínűséggel az is marad. Emésztést könnyeden elősegítő borok ugyebár szigorúan tiltólistásak, a bármilyen lelkivilágú, akár sűrű, akár olajos, maximalista húsmunkákat is képesek a legédesebb lónyálakkal leöblíteni. Pedig ha tudnák! Tehát az alkoholos nedűket leszámítva el vagyok látva minden földi jóval, és az elmúlt majd' két hónap visszafogottsága után arra adtam a fejem, hogy feltöltöm azt a hűtőt (meg kicsit upgrade-eltem a háztartást is, ld. kávéfőző és mikró) ha már egyszer van, meg a konyhaszekrényt is, és utálok boltba járni kétnaponta, elég ha a friss dolgokért kell beugrani néha.
Igazi kényeztetésre is sor kerül olykor-olykor. A másik kép nem lett jó a Mille-feuille-ről, tulajdonképpen le is tudom írni, olyasmi a tésztája mint a mi krémesünknek, csokikrém van benne, sűrű, de nem nehéz, és a tetején karamellás máz, a mérete mint a kezem, és az enyém nem kicsi. Itt a Paul honlapja, ahol ezeket a csodákat beszereztem, ha valaki kíváncsi rá, mi az,
ami annyira európai, itt van és otthon még nem létezik.
Tehát enni bőven van mit, és hála az internetnek és sokféle népek jelenlétének, ötlet is akad mindig, mi kerüljön a tányérra, legfeljebb erőnek vagyok híján...alkalomadtán előfordul, hogy nem vagyok hajlandó azt a rövidre szabott szabadidőm sok órás főzőcskézésre elhasználni.
Ahova ki akartam lukadni már az elején is (csak még mindig a macaron bűvöletében leledzem, noha már rég bepusziltam az egész dobozzal) hogy vettem magamnak bugyit. Az elmúlt 15 évben bevált gyakorlat szerint természetesen az "s" méretet választottam (volt az valamikor xs is, de nem kell minden követ felfordítani).
Mindez persze groteszkül hathat azután, hogy tavaly egy félévig semmit, de egyáltalán semmit nem ettem, amiben cukor van, még gyümölcsjoghurtot sem, sós péksüteményt sem, mert éreztem az ízén a cukrot. Képes voltam percekig bogarászni a címkéket, hátha valahol az összetevők között eldugva mégiscsak megtalálom a bűnöst. Aztán Hollandia meg a karamellás-vaníliás doublevla betette az ajtót az édességmentességnek, és valljuk be, cukor nélkül nagyon egyhangúak tudnak lenni az ízek, a mesterséges édesítésnek pedig minden fajtáját elvetem, egész addig, amíg valaki nem cukorbeteg, mert akkor valóban nincs más választás. Fehér cukrot tisztán azóta sem eszem, csak nádcukor és méz jöhet szóba, aminek persze tenyérnyi milllefeuille-k mellett nem sok értelme van, csak nyugodtabb vagyok, mert ami a konyhaszekrényemben van, az kevésbé káros. Sikerült azt is megtapasztalnom, mi az a cukorblues: kell hozzá mondjuk fél kiló krowka karamella (girgian, ugyebár), 50 kgnál nem nagyobb átlagsúly, ellenkező esetben a karamella mennyiségét arányosan növelni kell. Amikor elkezdjük érezni a feldobottságot, akkor el kell határozni, hogy másnap édesség nem kerülhet fogyasztásra, ezt szigorúan be kell tartani, így biztosak lehetünk benne, hogy 24 órán belül olyan átkozottul rossz kedvünk lesz, mint egy szuicid depressziósnak, amikor még a kiskanalat is elzárják előle. Éljenek a végletek! Nélkülük nehéz megtalálni, hol van a középen.
Donnie
Talán nem tűnt fel senkinek itt a kis jobboldali ablakban, de a páratartalmunk már megint 70%. Itt ez a divat kérem, egyszer párásodunk, egyszer meg a fülünkből is homok folyik a szárazságtól.
Legnagyobb örömömre a Donnie Darkot adják a tévében. (Hihetetlen, de van olyan csatorna, ahol nem vágják ki a csókjeleneteket, és azt sem pittyegik ki, amikor Drew Barrymore azt üvölti a sportpálya felett tiszta erőből, hogy fuck.) Nem is tudom, hányszor láttam, számolgatom, talán ötször vagy hatszor (+/-2). Még mindig imádom a hangulatát, amennyire gázos az egész, számomra abszolút befutó. Vannak benne rejtelmes vonalak, meg nagy, egyszerű és tiszta jellemvonások, és mégis olyan zűrös, hogy azt már csak élvezni lehet. Nagyon tetszik, hogy ugyan tinédzserfilm, a sablonosságnak mégsincs nyoma sem, a szereplők teljesen életszerűen lököttek, és hiába olyan elvont az egész, valahogy mégis olyan valóságos, és érzem rajta azt is, ahogy én is éreztem magam 17-19 évesen, azt a kesernyés, "zsebembe gyömöszölöm a világot, ha kell" - érzést.
"-You're weird.
-Sorry.
-No, that was a compliment."
Halál nagyi szegénykém, ahogy mindig ott csoszog az út közepén, meg a szülők - kölkök közötti kommunikáció, a korosztály minden esetlensége, minden olyan bájosan hétköznapi, talán pont az alapvonal lehetetlensége miatt tűnnek ilyen természetesnek. Tudom, hogy kultfilm lett, ami szerintem kicsit túlzás, a kedvencek közé azért jó helyezéssel, kényelmesen befér.
haboskávé, szeretem
Visszatértem a magukat habos-mézes tejeskávéval gyönyörködtetők sorába (ti. nem volt eddig kávéfőzőm). Ki gondolta volna, hogy egy ilyen apróságnak tűnő részlet mekkora kövér piros pontot vág hozzám, már kora reggel!
Sűrű
Mára jutott minden.
Vannak napok, amikor simán és egyszerűen mennek a dolgok, és vannak napok, amikor nyakon önt minket a munka, kevésbé válogatva az eszközökben. Ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy a vásárló egy egész különleges típusú állat, és ilyenkor van az is, amikor kiderül, hogy a rasszista managerünk képes arra hogy megszánjon és hazahozzon, ha már egy órával később végeztem a fenn említettek miatt. Ilyenkor jön elő az is, hogy a bőven nyugdíjas korú optometristánk, aki előszeretettel nyom bárkit odébb, mert ő mindent jobban tud, nem képes a háromsoros cetlik tartalmát (amik hónapokon keresztül vannak kifüggesztve, hogy mindenkihez eljussanak) fejben tartani. Nem is jelentene ez problémát, ha nem cirka 400.000.- Ft-al játszanánk.
Vannak azok a férfi vásárlók is, akiknek hajlamos kigyulladni a fejükben a kislámpa, ami az ellenkező nemű potenciális áldozatot hivatott jelezni. A lámpa villogni kezd, és azt az üzenetet közvetíti, hogy ez itt ugyan egy optikus, de ha nem látnád, mellei is vannak, úgyhogy gyerünk, apukám, kapcsolj rá, de nagyon gyorsan, hiszen ekkora fehér dudákat nem nagyon látni errefelé, nem igaz? Na ekkor a drágáim rákapcsolnak, és kicsit nehéz nem beszólni, hogy akkor most hagysz is itt zsozsót, ha már egyszer zsibbadtra dumáltam magam és megmutattam a fél boltot ( kb. 80 m2), vagy szívatsz még egy kicsit a tenyérbemászó kérdéseiddel? Szerencsére nem sok ilyen van. A valódi problémát inkább az okozza, hogy a főnököm (aki még mindig az eddigi legjobb, aki valaha volt) próbálja erőltetni, hogy legyek közvetlenebb a vásárlókkal, mert szerinte így, vastag üvegfallal magam körül nem vagyok annyira hatékony, mint lehetnék. Meg kéne találni azt a kis hullámos fonalat a két véglet között, csak hát alapvetően sem vagyok az a született sales.
Csak hogy csapongjak is, (ha már élőben nem tehetem, bebizonyítom, hogy írásban is megy) az In Her Shoes című film megy a háttérben, az a jelenet, amikor Maggie először olvas fel az idős irodalomprofnak. Nehezen megy neki, de az öregúr nem hagyja annyiban, felolvastatja a verset vele. Nekem természetes, hogy hatással van rám egy vers, mióta olvasni tudok, élvezem a betűket, a szavak voltak az első barátaim. Értem, hogy nem mindenkinek élmény az olvasás, el is fogadom. Mégis, annyira jó látni, ahogy más is szüretel a sorokból, és amikor először teszi ezt és ráérez az ízére, az...nem is tudom, mint amikor a lélek egy addig érdektelennek tűnő kapujáról végre leverik az ódon, rozsdás lakatot, és lám, mögötte egy újdonatúj világ, amiben bármit, de tényleg bármit megtalálni. :) Szóval olvasni jó, olvasni szép.
A legjobbat a végére tartogattam. Az ebédidőmben, ha már úgyis olyan rövidre sikerült, kivételesen nem a hűtőt túrtam valamiért ami szupergyors és melegíthető, hanem kificegtem a tengerpartra (elég közel van) a pizza hut-ba, ami nem volt nagy szám, de nagyon élveztem, hogy
valami mást csinálok, mint általában. És aztán, mikor kellemesen megtelt a pocakom, felfedeztem, hogy a kosz ellenére ebben a tengerben is van élővilág, és itt is érdekesebbnél érdekesebb kis mizéket sodor a víz a parta. Ez a kis kagylóhéj a képen nagyjából három centis, és mikor még nem költözött ki a vízen kívülre, irtó kicsi állatkák lakhattak benne.
Nem vagyok egyébként ennyire béna, hogy eddig nem mentem ki a 150 méterre hullámzó tengerhez, de eddig csak az esti órákban volt elviselhető a hőmérséklet, akkor meg nem sok mindent látni ebből az édes minivilágból. Most már nappal is sokkal elviselhetőbb, 40°C fölé nem nagyon megy, így azt hiszem megtaláltam azt az elfoglaltságot, ami sokkal inkább feltölt, mint a kötelezőnek kikiáltott délutáni szundi.
az irodalom vigasztal
"- Mondja, doktor úr, hogy hal meg az az ember, akitől megvonják az irodalom vigasztalását?
- Vagy szívrothadásban – mondta -, vagy az idegrendszer elsorvadásában.
- Egyik sem lehet kellemes – véltem.
- Nem – mondta idősebb Castle. – Az isten szerelmére, csak írjatok tovább, gyerekek!"
Szóval épp molyoltam, valaki bemásolta ezt az idézetet a Macskabölcsőből, és eszembe jutott, nemrég még milyen alapvető szükségletként éltem meg az írást, mostanában meg igencsak hanyagolom, pedig nem kevésbé jó érzés, mint korábban. Valószínűleg sikerült ezen a területen is annyi, de annyi gátlást összegyűjtenem, hogy már lassan semmit sem merek leírni, pedig több, mint 3 és fél éve még minden kis zöldséget idevetettem függetlenül attól, hogy érdemes vagy érdekes, vagy egyáltalán. Talán az is közrejátszik, hogy 5 hónapja sikeresen végrehajtottam egy mesterséges élettér-szűkítő eljárást, és most mondjuk úgy, kevésbé pezsegnek körülöttem az események. Így aztán a pszichém zagyvabugyrainak kibontására használom energiám azon részét, amit nem a munka emészt fel. Mondjuk akár fel is áldozhatnám az egészet a munka oltárán, akkor sem vesztenék semmit.
Ami az írást illeti, azért megtelnek oldalak a betűimmel így is, csak valódi papíron. Mert bármit azért ide mégse kéne, pedig eredetileg ez lett volna a lényeg, csak már a bokájánál hibás volt a gyerek, mert mindenki tudta hol vagyok én (vagyis amit én blognak hívok), de ha egyszer már így alakult akkor így is marad és slussz. Majd egyszer felnövök és jól sutba vágom a pironkodásomat meg a félelmeimet és akkor aztán majd izzanak a galagonyák és villognak a torkolattüzek és peregnek a rózsaszirmok (még ha nem is a rózsa a kedvencem).
Addig is elmesélem, hogy a nő, aki elvileg nem egyedülálló, de egyedül él Kuvaitban, 1 liter narancslevet és 3 darab ferrero rochert vacsorázik, mert senki nem mondja neki, hogy nem szabad, és mert úgy gondolja, hogy ha már amúgy is akkora a bizonytalanság körülötte, mint a ház, amiben lakik (9 emelet!), akkor egy rendes vacsora igazán nem segít rajta.
Most megyek és folytatom az irodalom idegrendszerre gyakorolt gyógyító hatásának bizonyítását.
Keresés
Kuwait Time
Linkek
-
olvasom
- ananke
- drojid
- galad
- karlsruhe
- lucia
- mademoiselle
- rakkenroll
- mamzel
- szoknyanyereg
- lesem
- bp.underground
- fényérzékeny
- lost in pixels
- mookid
- photoblog
- fogom a fejem
- bellen!
- johnandjohn
- napirajz
- wulffmorgenthaler
- gyerekmenet
- GazPömpöllér&Co.
- kicsi malac
- betűvilág
- mekegő
- moly
- olvasgatók
- MEK
- freeblog főoldal
- freeblog admin
Legtöbb komment
- #478 (3)
Kategóriák
- alkotok (8)
- álmodoz (1)
- álom (2)
- bicikli (12)
- cziczimiczi (2)
- csak vagyok (51)
- csigusz (14)
- film (29)
- hír (10)
- jópofa (1)
- költözés (3)
- könyv (35)
- kultúrsün (9)
- kuvait (15)
- lelki életet élek (8)
- muzzik (14)
- olvass el (5)
- parrrti (5)
- süt, főz (3)
- zene (10)
