sivatagi sün

• Blog oldal
• Archívum
• 

#484

Nem szeretek délután aludni, mert mindig fura érzésekkel ébredek, a negatív énem az orrom alá dörgöli, hogy egyedül vagyok, mire álmosan fortyog bennem a félelmekkel teli bűntudat. Nem tudom, miért csak az ebédidőben megejtett szunyóka van ilyen hatással a lelkiállapotomra, de ha egy mód van rá, elkerülöm. Ebben sokat segít az építkezés a ház mögött, ami nem elég, hogy hangos, most már teljesen el is takarja előlem a tengert. A reggeli ébredések is problémásak, de az a zűrfaktor teljesen más jellegű - az idő még mindig nem a legjobb barátom.

Újév után pár nappal egyszer, valahogy mégis - legnagyobb meglepetésemre - jókedélyűen ébredtem, azzal a megingathatatlan bizonyossággal, hogy bármi történjék is, úgy lesz jó, és nincs mitől félnem. Pislogtam, és vártam, mikor váltja fel az érzést valami sokkal kellemetlenebb, és a maszatos, halovány kis örömgombócok nem tágítottak. Nem bomlott tavaszi bokréta a lelkemben, de ez a csendes biztonságérzés többet is ért, mert a virág körülöttem általában hamar elhervad, ezeket a gombócokat meg nem ismerem igazán, de biztatónak tűnt a jelenlétük.

Az örömgombóckák sokat sápadtak, erősen össze is mentek ezalatt az egy hónap alatt, ami azóta eltelt. Én óvatosan szorongattam őket, mint ahogy a gyerekek a törékeny ismeretlen kincset őrzik, várva, mikor roppantom össze őket mégis, akaratom ellenére. Ők igyekeztek, ne váljanak még haloványabbá, mint eddig voltak, próbáltak levegőhöz jutni, még ha túl szoros is volt rajtuk a fogás, ott pulzáltak, lassan, egyre színtelenebbül.

Most töpörödötten, halálosan fáradtan szuszognak. Ugyan nem bízom benne, hogy megfogyatkozott számuk visszahízlalhatom, azért a maradékot igyekszem ráncmentesíteni... táplálom őket zenével, félszeg mosolyokkal, barátok szavaival. Valamikor majd talán sikerül.

Twilight Saga

(Gyanítom, hogy mennyit fog ugrani a látogatottság  a cím nyomán.)

Tinédzserponyva. Ez nem pejoratív minősítés, ez tény. Annak meg nagyon jó. Alig három hét alatt végeztem ki az öt könyvet (igen, a félbehagyott Midnight Sun-nal együtt öt). A lakás közben csatatérré változott, még hozzám képest is (au), aludni meg dolgozni sajnos muszáj volt, különben 3 nap alatt meg lett volna az egész.

Rettentően romantikus, teljesen 21. századi, van benne fantázia, izgultam is eleget és még sincs túlbonyolítva. A sikerének titka egyértelműen a sajátos körülmények között ábrázolt idilli szerelemben van, ami  - legnagyobb sajnálatomra - nem létezik. Mai amerikai átlagéletbe oltott tündérmese kisebb-nagyobb fizikai és lelki harcokkal. Nem akarok spoilerezni, és nem tudom, mit ragadhatok ki a sztoriból, ...inkább nem is teszem. Annyi biztos, hogy én is 100%-ig besétáltam a csapdába, és nagyon élveztem. Jólesően kikapcsolt, sőt, ott éltem én is Forksban néhány hétig fülig szerelemben egy vámpírral, és külön hálás voltam, amiért elterelte a figyelmem a saját problémáimról (na nem mintha nem agyaltam volna így is eleget).

A stílusával nem voltam maradéktalanul elégedett, magyarul valószínűleg zavart volna néhol a gügyesége, de legalább nem kellett sokat szótáraznom. Nem csíptem hogy emlékeztetett minden könyv elején az alapokra, amit tudni kell ahhoz, hogy minden érthető legyen. Valahogy túl direktnek éreztem, no meg az én esetemben, mint hogy zsinórban olvastam az összeset, teljesen fölösleges volt, de ez más lapra tartozik. Amitől egyértelműen valószerűtlen volt, az az egyik legfontosabb eleme egyben: ennyit, mint Edward, férfi még soha a világtörténelemben nem beszélt az érzelmeiről, nem beszélve Jacobról, aki meg telibe felvállalta az ellenszélben is az érzéseit, na az ilyen meg még ritkább. Többek közt innen is lehet tudni, hogy a szerző nő. A férfiak abszolút a fantázia szülöttei, mondjuk sem farkasember, sem vegavámpír nem szaladgál túl sok idekinn, és mi, csajok sem feltétlenül vagyunk azok az önfeláldozó szentek, akik megérdemelnék ezt a lányregényi rajongást. Így aztán érzelmek motiválta lányai földhözragadt világunknak úgy csüngünk ezeken a sorokon, hogy még az sem zavar minket, ha a könyvből csöpögő tócsában szétmállik a zoknink.

A Twilight az újdonságával tarolt, a New Moon a azzal, hogy mindenki tudni akarta, hogy folytatódik a sztori, és ott léptek be a képbe a farkasok (ezt már úgyis mindenki tudja), az Eclipse-ben az érzelmek a csúcsukra hágtak, a Breaking Down-ban pedig minden kikerekedett. Kicsit sicko volt az utolsó rész, de az volt benne a legjobb, meg volt benne más is, ami nagyon jó volt, de azt nem írhatom le. A Midnight Sun érdekes ötlet, (a Twilight Edward szemszögéből), de teljes nélküle is a sorozat. Abszolút elégedett voltam a végkifejlettel, a mese voltát abszolút igazolta, elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer, talán újraolvasom.

csak tömören

Volt szilveszter, amit nem a magyarokkal töltöttem (kicsit bánom, de jó ez így), hanem telefonszámért ácsingózó pasik és jófej csajok között a világ minden pontjáról, meg voltam a sivatagban végre és kipróbáltam a quadot, ami annyira állat, hogy 3 nap és még mindig izomlázam van tőle, és sejtettem én, hogy bírom az ilyesmit, de hogy ennyire? Közben zajlik az élet, a gépem hol él, hol nem - akárcsak a gazdája.

Döntéshelyzetféle is van, amivel nem nagyon boldogulok, helyette strucc módjára belevetettem magam a romantikus vámpírsorozatba, és iszonyúan élvezem, alig akaródzik letenni.

karácsonyon túl

Ezek voltak az én első, saját mézeskalácsaim. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy előtte volt főpróba, amikor az egyik magyar lánnyal legyártottunk egy adagot, bár akkor a recept és a fűszerezés az ő ötlete alapján ment, és bár a díszítéssel tök jól boldogultunk, nekem még mindig a klasszikus, nagyon mézes típus a kedvencem. Ezt be is puszilta a kollégasereg. Meg kell hagyni, az európaiak vagy a közeliek jobban értékelték, és még azt is mondták, hogy " every single piece an artwork" , szóval mindent összevetve elégedett voltam a teljesítményemmel. Korábban még sosem sütöttem olyasmit, ami ennyi időbe vagy energiába telt volna, de megérte.

Már csak arra is jó volt a mézesgyártás, hogy eltereljem a gondolataimat az akkor még közeledő karácsonyról; mi tagadás, be voltam tojva. Tulajdonképpen rendben lezajlott, 22.-én még meg voltam ijedve, hogy vesetáji fájdalmaim akadályoznak majd az előre leszervezett programokon való részvételben és kénytelen leszek ágyban tölteni azt az egy darab decemberi szabadnapom 25.-én, de mint minden rendes izomláz (amit csak mézeskaláccsal szedhettem össze) két nap után elmúlt.

A főnököm ismét villantott, tudta, hogy nem kaptam meg a várt csomagot és gondoskodott róla, hogy azért legyen mit bontogatnom. Most vált igazán világossá, mennyire nem fontos tényleg az ajándék, mégis ez egy olyan gesztus volt, amiért nem tudok elég hálás lenni.

24.-e a munkán kívűl az emlékek önkéntelen rendszerezésével telt. Az egyik legmélyebb nyom, ami az eszembe jutott sok-sok évvel ezelőtti: 16 voltam, és a fa mellett állva elkezdtem sírni, drága jó anyám rémületére. Nem történt semmi, csak rádöbbentem a változás erejére. Nem izgultam már a saját ajándékom miatt, és nem éreztem azt a csillagszórós - színes, édes feszültséget többé, mint annak előtte. Az egyik legszomorúbb dolog, ami az emberrel történhet az, hogy felnő, főleg, ha ennek tudatában is van.

Az estét magyar ismerősökkel töltöttem, itt mindenki csuklóból lebarátoz mindenkit, de azért nekem az egy olyan fogalom, amibe nem sokan férnek bele. Szóval nagyon kedves emberekkel töltöttem az estét, akiknek megint csak eszébe jutott, hogy van itt valaki egyedül, aki biztos örülne, ha felvennék a vacsoralistára. Épp a forraltbor - készítési tudományom teszteltük a konyhában a vacsi levezetéseképp, mikor valaki keresett telefonon, és később, mikor láttam, állati rosszul éreztem magam, hogy nem vettem fel, pedig nagyon vártam... Azóta kiderült, hogy Zuzu és a családja próbált meglepni, csak nem jött össze. Azért így utólag is nagyra értékelem ám! És persze mindenkinek köszönöm, aki gondolt rám.

25.-e is nagyon jól sikerült, egy magyar családdal és a vendégeikkel töltöttem a napot, ami már önmagában csúcs volt, tulajdonképpen nem is értem hogy csöppentem csupa agytröszt közé, de a tetőzés sem volt gyenge: töltött káposzta + kutya. Macska is volt, csak annyira mizantróp, hogy alig lehetett színét látni. Töltött káposztához tavaly ilyenkor volt utoljára szerencsém, az elérhető háziállatok száma Kuvaitban pedig kevesebb, mint gyér. Szegény ebre rávetettem volna magam, ha hagyja magát, de olyan félős szegény ördög (képzeld el a kutyát, amit a sivatagban kiraknak hatodmagával egy dobozba, hogy történjék aminek történnie kell) hogy ki kellett várnom, míg eldöntötte, szimpatikus vagyok-e. Annak találtattam, így teljes sikert könyvelhettem el.

Nem nagyon volt karácsonyi hangulatom, mégis óriási dolog volt számomra az itteni közösségtől, hogy nem hagytak egyedül. Otthon mikor fordulna elő, hogy meghívunk valakit, akit alig ismerünk, csak mert tudjuk, hogy egyedül töltené a szentestét, és milyen sokat jelent főleg az ünnepi időszakban, ha éreztetik velünk, hogy tartozunk valahová? Nem lehetne ezt az odafigyelést átmenteni Magyarországra?

#480

És most persze fáj a nyakam. Nem kicsit.

London Calling

 

 Ma bevásárlás közben, amit szokás szerint ebédszünetben ejtek meg, ráakadtam a The Clash London Calling című albumának 25. évfordulós különkiadására, és nagyon hamar eldöntöttem, hogy ez lesz a karácsonyi ajándékom magamnak. Mióta hazaértem, órarugó-gerincű felpattanó (Pom-pom meséi, tessék felzárkózni, ha nem volt ismerős) módra pogózok az összes, kábé 30 darab négyzetméteren.

Wááááááááá!

#478

Volt ez a Halloween parti, amire majdnem nem mentem el, mert egész nap szédültem, és félek az ilyen félig betegen látogatott bulik következményeitől, de annyira tele lett a tököm vele, hogy alig ismerek normális, fiatal felnőtteket, hogy veszély(rosszullét/nagyfarkú meztelen négerek túlnyomó többsége/súlyosnak minősített IHB buli) esetére a taxi számát bekészítettem, és uccu neki, ugyan csak egy bongyor parókát sikerült beszerezni, amiből majdnem mindenkinek volt egy, Harry Pottert és a főkalózt leszámítva, mert nekik nem volt szükségük parókára. Nekem is csak azért, hogy az identitásom ne legyen annyira egyértelmű.

 És nem volt sok alkohol, de azért akadt, és mindenki mosolygott meg jól érezte magát, nem állt neki senki anyázni, meg tülekedni csak ráztuk a seggünk, a zene hangos volt ahhoz, hogy beszélgetni lehessen és túl rosszul volt hangosítva ahhoz hogy értelmezni lehessen a ritmusokat, azért közben az egyik olasz sráccal rájöttünk, hogy otthon ő is az A38-on szeretett bulizni, csak ugye neki az kevésbé otthon, mint nekem, én sajnos nem tudtam hasonló információval szolgálni Rómát illetően, no de még nem késő. Sok közös kép lett fejbeszúrt delikvensekkel meg a fent említett entitásokkal és ijesztő bohóccal és vámpírokkal és szexi szellemmel meg sok mindenki mással, hogy fel sem bírom ide sorolni az összeset, és sajnos egyik sem az én gépemmel készült.

Jó volt, megérte, nem vagyok betegebb, és most már hihetőbb, hogy itt is van élet.

 

#477

 

                              ESIK AZ ESŐŐŐŐ!

SZTK Kuvaitban

 Mivel harmadik napja nem akart moccani a lázam, a reggeli telefonos főnök-csekkolásnál előjöttem a dologgal, hogy akkor talán most már egy orvosnak is megmutathatnánk, mi bajom van, tekintettel arra, hogy a fejfájástól a köhögésen és a hasmenésen keresztül gyulladt torokig mindent produkálok, amit ezek a fránya, nagy port felverő vírusok is okozhatnak akár.

 Rámküldték a mandoobot (é.: értem jött a személyzetis) és elvitt a legközelebbi klinikára, konkrétan oda, ahol annak idején Robival elhatároztuk, hogy itt soha, de soha nem leszünk betegek. Ott villámgyorsan kiderült, hogy egy másik helyre tartozom (a turpisság oka az, hogy az itteni személyimen egy másik cím van feltüntetve, mert a sajátom még nem volt a térképen, mikor igényeltük az okmányokat), ahova átautóztunk, és elkezdtünk intenzíven várni. Samer a swineflumtól való félelmében 10 méterrel odébb szunyókált, én a megszokott módon olvasgattam. Alaposabban nem néztem körül, a benyomások így is megvannak: kb mint Miskolcon a 80-as években, csak a fenntartó kevésbé környezettudatos (még annál is), betegségszag van, ugyanoda jár férfi, nő, gyerek. Pincérek maszkban slattyognak a dokiknak célzott kávéval, teával. A csempék közt a fuga koszos, lelakott az egész, de a legkorszerűbb takarítóeszközöket használják az egyébként piszkos ruhában fertőtlenítő, havi kb 30 KD (~22e FT) -t kereső takarítók, és led kijelző hívogatja a sorra kerülőket.

 Bejutottam. A néni (feltételezem, doktornéni) szürcsölgette a kávéját, és ugyan nagyon nem vágott érdeklődő arcot, de én kisköltségvetésű magyar lány vagyok, tehát egy frusztrált egészségügyis rég nem ijeszt meg, felsoroltam a panaszaim, mire elmosolyodott, és azt mondta, tehát akkor mindent tudok, amit a sertésinfluenza. Bedugott egy hőmérőt (steril papírba ágyazva) a számba, aztán benézett a torkomba, és már mondta is, hogy ez nem az. Sztetoszkópnak nyomát sem láttam, nem hogy még meg is akarjon hallgatni. Ami az én baklövésem, elfelejtettem közölni vele, hogy elég durva gyógyszerallergiám van, mondjuk ha eszembe jut, sem tudom, hogy van a sulfonamid angolul (valszeg ugyanígy), meg hát ő sem kérdezte. Ami abszolút veri a magyar szerveket, ugyan van vizitdíj (1 dínár),  a gyógyszereket a kis hologramos papírra (amit az 1 KD ellenében kaptam érkezéskor, és a dokinéni is lekezelt a számítógépével) adják ki 5 ablakkal odébb, ingyen és bérmentve, angol és arab nyomtatott cetlit rátapasztva, így aztán véletlenül sem fordulhat elő, hogy valaki nem tudja elolvasni, amit a gyógyszertáros néni ráfirkantott.

Hazajövet eszembe jutott, hogy valami hibádzik, és fogadni mernék, a nőci beletrafált a gyógyszerrel. Csak leellenőriztem őket, rutinosan az "s" betűvel kezdve, mert ismerem a szerencsém, és ha most az egyszer nem kérdezik meg mit bírok, tuti olyat írnak fel, ami kinyír. Drága a hullák hazaszállítása, és én szerencsére megtaláltam neten az összetevőket, tehát most kénytelen - kelletlen teszek egy sétát a nem annyira közeli gyógyszertárba, mert a hozzáértő jólelkek kicserélik állítólag a 'zilyesmit. Amúgy tökre nincs messze, csak elszoktam a lábam használatától, meg hát sajgó háttal nem szívesen...

 

update: 1., állítólag a biztosító megoldja a hullaszállítást. 2., nem kicserélték a gyógyszert, de vehettem egy azonos hatásút, más hatóanyaggal.

#475

 Ellenőriztem a lázam éppen, mert félórával a meggypiros zselébogyó bevétele után még mindig törölgettem a homlokom, és a gyógyszer hatására várva Kőhalmit néztem, mert betegnek lenni ugyan szar, de attól röhögni még lehet. Ezzel csak az a gond, hogy szopogatós lázmérőm van.  Ha az ember vinnyog a röhögéstől, akkor elég nehéz a nyelve alá  szorítani a célszerszámot.

na jó, annyira nem is - vagy most mi van?

A lényeget kihagytam mondjuk, kissé elkalandozom néha. Ez lesz most a magyarázat a fimóta meg az előző bejegyzés között.

 Mikor idejöttem, és lecsengett az újdonság varázsa, akkor szép kerek feladatokat jelöltem ki magamnak, mondván, ha már tényleg egyedül kell lenni akkor orbitális önfejlesztésbe fogok. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak arra, hogy szeretnék rendszert vinni a saját létembe, mert ugyan tök buli, hogy akkor megyek aludni, amikor nekem tetszik és azt eszem ami nekem tetszik (már ha nem felejtem el az ivással együtt, ami ilyen defektes vesék esetén nem épp kifizetődő), de az emberi szervezet az sajnos nem úgy működik, ahogy nekem tetszik, így aztán vannak néha gondjaim például a felkeléssel. Mondjuk úgy, könnyen kerülök Garfield üzemmódba, utálok minden reggelt. Aztán van az órával kapcsolatos viszonyom, ami sajnos messze nem semleges, mert másfél óra tökörészés után mindent 10 perc alatt akarok lerendezni, mert az elég, és csodálkozom, hogy a mai napig semmi másban nem vagyok igazán jó, csak a késésben. Egyszer sikerült másfél órával később megjelennem valahol, de akkor nem is volt annyira konkrét az időpont, csak abban egyeztünk meg, hogy 6 körül, hát nekem 1/2 8 is simán 6 körül van. Néha azt gondolom, tényleg az idő a legnagyobb misztérium, csak engem különösen utál valamiért. 

Meg hát vannak ezek a munkabeli problémák, amik a folyamatos gyakorlat hiányában (pölö egy hónapban 2 alkalmat töltök a műhelyben), vagy mert 520ezer irányba kell figyelni, jönnek és puff, én biztos hogy benyalom mindet, egyesével, és állati szar érzés, amikor azt mondják, hogy de olyan intelligens vagy, hogy a szöszbe követheted el ezt a hibát újra? Erre volt már korábban is példa, meg már az anyukám is mindig mondta, hogy ne kapkodj, édes gyerekem, mert abból semmi jó nem lesz. Az évek során kiderült, hogy nem kapkodni nem könnyű, de a hosszasan elsajátított gyakorlat megteszi a hatását, és az állandóság sem árt. Aztán belejövök a dolgokba és akkor jól megunom őket, akár a depresszióig képes vagyok kiürülni és akkor jajj nekem meg mindenkinek körülöttem.

Azt most nem kezdem el aprólékosan taglalni, hogy a sok iskolában töltött év alatt mennyi pocsék percet okoztam magamnak a szerencsétlenségemmel, eleinte okos és problémás kislány voltam, aztán buta, aztán meg lusta, a helyi tanárok megítélése és lényeglátása szerint. (Csak hogy tény is legyen, 12 évesen közepes tanuló voltam 137-es IQ-val, ami aztán érzésem szerint erősen lejjebb csúszott.) Beszólni általában mindig beszóltam a tanároknak, legalábbis amikor nem bírtam az igazságérzetemmel.

Ezeken kívül sok apró(-nak tűnő) dolog van, amiről már nem is szívesen beszélek, mert tényleg ciki, meg hát azért teljesen ne szolgáltassa ki magát az ember. Az egész egyben egy kibogozhatatlannak tűnő káoszkupacot alkot, ami néha ide-odagurul, néha kicsit kisebb, néha sokáig kushad a sarokban, attól függően, mennyire van rendben az életem, vagy mennyire az erős a vezérfonal, aminek nyomán épp vezetem. Arra is rájöttem, keret nélkül nem megy, valami kell, és az is nagyon jó, ha van valami, ahol energiát lehet levezetni, lehetőleg rendszeresen - amit magamtól nem tudok betartani.

 Az történt, hogy a napokban besokalltam, mert tudom, hogy sokkal jobb is lehetnék, de hogy az idegen környezet teszi, vagy a stressz, vagy hogy egyedül vagyok, nem tudom, de amit teljesítek, nem egyezik a magammal szemben állított elvárásokkal, és utálom hogy feledékeny vagyok, és tök mindegy, hogy mit határozok el, szinte soha nem sikerül összehozni, tartós eredményt még soha nem produkáltam, vagy nem olyan szintűeket, mint szerettem volna. Valahogy beugrott ez a néhány évvel korábban talált fimóta oldal, annak idején néhány embernek elmondtam a gyanúm, ők meg többségben (nem mindenki) azt mondták rá, magyarázom a bizonyítványom, meg hát mennyivel könnyebb lenne ráfogni valami másra a jellemhibáimat, mint megoldani őket, különben is, ennyi idősen ADHD, nevetséges. Erre én is elvetettem, mondván, ha még valóban is így lenne, senki nem foglalkozik ADHD-s felnőttekkel (maradjunk az ADD-nél). Akkor nem voltak ennyire nyilvánvalóak a problémák, de most, hogy egyedül vagyok és semmi nem maradt a biztonságot nyújtó környezetből és a saját eddigi életemből, néha még nekem is állati kínos, még ha senki nem is látja, ahogy (nem) működöm, és a kudarcaim pedig dacot szülnek, ami megint csak nem visz közelebb a pozitív folytatáshoz.

Tehát kétségbeestem annak rendje és módja szerint. Egy kis sírás meg egy nagy baráti beszélgetés után sokkal jobban éreztem magam, ráadásul a neten találtam egy ADHD felnőtt ambulanciát is, ami sajnos nem online, de jó tudni, hogy egyáltalán létezik. A probléma felismerése általában egyenes utat jelent a megoldáshoz, de mivel itt van egy vastag üvegfal még előbb, kezdhetem az ajtó alakját belekarcolni. Ha sikerült átjutni, majd mindenkit értesítek.

annyira hülyék vagyunk

Vannak ezek a napok, amikor egykori hisztis kislány énem megnyilvánul a 30 évessé transzformált formában, tehát nem földhöz vágja magát, hanem elborítja a szar az agyát. Na nem a szirénás módszerrel, amikor villog belül a vörös lámpa, és nyomában a tornádó, mert egyedül az nem izgalmas, hanem az elégedetlenségi együttható eléri a kritikus értéket, és akkor jön a teljes kétségbeesés. Emlékszem például arra a napra, amikor felfedeztem az első visszereket a lábamon, nem csökevényeket csupán, hanem nagyobbat, aprót vegyesen, és zokogtam kívül-belül, mert ez már a kor (akkor voltam 26), nem segít ezen semmi, tessék, sport ide vagy oda, ezek az undormányok burjánzanak a lábamon, és ennél már nem lesz jobb, csak rosszabb. Tökéletesen maga alá gyűrt a kétségbeesés, felpolcoltam a lábam, hátha segít, elhatároztam, hogy ezentúl minden nap legalább 20 percet a falnak támasztva pihentetem a csülkeim, rettenetesen el voltam keseredve, nem lehetett hozzám szólni mert engem úgysem ért meg senki, a lehető legszomorúbb élőlény voltam a Földön és végezetül álomba pityeregtem magam. 

A negatívba forduló agymenés nem az én privilégiumom, nőtársaim többsége rendelkezik ugyanezzel a járulékos működési zavarral, ami nálam is fellép alkalomadtán, fáradtság, hormonok játéka, és egyéb fiziológiás okok nyomán. Egyszer majd összegyűjtöm az eddig hallott jeleneteket, néhányat már őrzök, és azt kell mondjam, kívülről nézve mind ugyanolyan vicces utólag, de amikor benne van az ember nyakig, az tényleg a lehető legnagyobb tragédia, még ha senki nem is hiszi el. Az a jó, hogy a lefutott tragédiák helyett lehet mindig újat találni, és kell is, mert amikor már egyszer kiröhögtük saját magunkat, ciki lenne ugyanazt elővenni megint, akkor olyan helyzetgyakorlat szaga lenne az egésznek.

#472

 A doki, akinek a levelet küldtem, visszaírt. Ez az x y nem az az x y, akinek a levelet szántam, csak ugyanúgy hívják. 

÷ )

És Zuzzancs, amikor épp leginkább kellett, bepittyegte magát az éterbe, és addig csetelt velem, amíg könnyesre nem röhögtem magam.  

#471

Elszántam magam, és írtam a fimótaközpont vezetőjének egy iszonyat hosszú levelet.

Kíváncsian várom a választ, bár jelen állapotok között, amikor az ember a saját szerencsétlenségétől besokall, már az nyugtatóan hatott, hogy leírtam a 25 évnyi kudarckupacot. Azért 25, mert az első 5 év nálam elég alaposan ki van lőve,  a többi 25-ben meg nagyon sok jó dolog is volt, de attól még sokszor úgy érzem/tem, valaki más tologat ide-oda, vagy nem hagyja, hogy azt csináljam, amit szeretnék.

 

#470

Gép visszajött, nagy kő leesett. Ha havonta egyszer ezt el kell játszanom, míg haza nem megyek, még akkor is jobban járok, mintha bármi komoly machinálásba kéne kezdenem számítógépügyben.

Keresés

Linkek

olvasom
• ananke
• drojid
• galad
• karlsruhe
• lucia
• mademoiselle
• rakkenroll
• mamzel
• szoknyanyereg
• lesem
• bp.underground
• fényérzékeny
• lost in pixels
• mookid
• photoblog
• fogom a fejem
• bellen!
• johnandjohn
• napirajz
• wulffmorgenthaler
• gyerekmenet
• GazPömpöllér&Co.
• kicsi malac
• betűvilág
• mekegő
• moly
• olvasgatók
• MEK
• műfordítóblog



• freeblog főoldal
• freeblog admin

Legtöbb komment

• #484 (2)

Kategóriák

• alkotok (9)
• álmodoz (1)
• álom (2)
• bicikli (12)
• cziczimiczi (2)
• csak vagyok (53)
• csigusz (14)
• film (29)
• hír (10)
• jópofa (1)
• költözés (3)
• könyv (36)
• kultúrsün (9)
• kuvait (12)
• lelki életet élek (9)
• muzzik (13)
• olvass el (5)
• parrrti (5)
• süt, főz (3)
• zene (11)